Origami egyszerűen

    Az origami hagyományai, a hagyományos papírhajtogatás

A papírhajtogatás, - ez a játék és művészet, kreatív szabadidős tevékenység és tudomány, izgalmas rejtvényfejtés és rekreációs, stressz-oldó, felzárkóztató terápia - évszázadokkal ezelőtt, feltehetően Kínában született.

     Egy nyolcadik századi költő, Tu Fu versében ez a sor található:

   ” Öreg feleség papírra rajzol  sakkjátékhoz  négyzeteket.”

Mit is jelenthet ez a verssor?

   A kínaiak évszázadokon át nem fatáblát használtak azokhoz a játékokhoz, melyeket ma táblajátékoknak nevezünk, hanem egy négyzet alakú papír-ívet hajtogattak úgy, hogy az egymást metsző hajtásvonalak négyzetekre tagolták a felületet. Tusba mártott ecsetet finoman végighúztak a hajtáséleken, és így pontosabban beosztott mezőt kaptak, mintha vonalzóval húzták volna.

   Ha Tu Fu versének sora erre a műveletre utal,  - és ez nagyon valószínű - akkor ez a világon a legelső, a legkoraibb, papírhajtogatásra vonatkozó írásos bizonyíték.

   A papír Kínából származik.  Feltalálását Tsai Lun-hoz kötik, időszámításunk szerint 105-ben. Tsai Lun-t ezért istenként tisztelik, holott a papír feltalálásához nem, inkább annak felhasználásához volt köze: mint  földművelési miniszter, rendeletben szabályozta a már létező kézműipart, a papírgyártást, és elrendelte, hogy azontúl ne selyemre, hanem papírra írjanak...

    Így hát a papír fő felhasználási területe az lett, hogy írtak rá, -csakúgy, mint ma,- de valaki  hamarosan felfedezte, hogy hajlítható és hajtogatható, szép éles hajtásvonalat képez.

   A kínai papírhajtogatás hagyományát elsősorban a hagyományos temetési szertartásokban találhatjuk meg - amikor is az elhunyt javait, pénzt vagy értékeket helyeztek el sírmellékletként, vagy égettek el a szertartás során.

Mivel az értékek eltemetése maga után vonta a sírrablók próbálkozását - kialakult egy új módszer: a valódi drágaságok, arany, használati tárgyak helyett papírból készült másolatok helyettesítették az eredeti sírmellékletet vagy áldozatot.

  Napjainkban is papírból készült  áldozati tárgyakat égetnek el a kínai temetési szertartásokon, ott, ahol erős a buddhista vagy taoista hagyomány.

Vannak speciális boltok, ahol a kész papírtárgyak mellett százas csomagban megvásárolható egyfajta téglalapalakú, piros nyomású, egy részén arannyal vagy ezüsttel nyomott, hagyományos papír, melyet százával, sőt néha ezrével égetnek el a temetési szertartások, vagy kínai Új Év megünneplése alkalmából.

Ezekből a kis papírdarabokból egy speciális, semmihez nem hasonlító formát hajtogatnak, -aranyrögnek nevezik - és ezek a hajtogatott aranyrögök szállnak fel, füst formájában, az égre.

Halványan hajóra hasonlítanak, - a hajtogatási módjukban határozott egybeesést mutatnak a Kínai Dzsunka nevű hajtogatással.

Ez a két modell minden valószínűség szerint valóban Kínából származik.

Kínával, a papírkészítés hazájával ellentétben Japánban a papírhajtogatás hosszú és folyamatos tradíció, arra az időre nyúlik vissza, amikor - valószínűleg a hatodik században - a papír gyártásának titka az országba került.

A szertartásos papírhajtogatásnak a középkor óta fontos szerepe van mind a vallásos, mind a világi életben., Ebből a szertartásos használatból  nőtt ki az origami mindennapi hagyománya, mely egyaránt szolgált dekorációs célokat, és a lányok, asszonyok szórakozását. Sok japán még mindig úgy érzi, hogy a papírhajtogatás csak az asszonyok időtöltése, mellyel a gyerekeket szórakoztatják - valójában az origami már évtizedekkel ezelőtt megtalálta a méltó helyét mint kreatív alkotó tevékenység az oktatásban és a művészetben egyaránt, és ezt a helyfoglalást a japán ipar és a kulturális intézmények tevékenyen támogatják.

   Japán már az ősi időkben, mivel ásványkincsekkel nem rendelkezik, kénytelen volt a fát használni, nagyon sokféle célra. A legkülönfélébb fák rostjai, kérge az alapanyaga a japán papírok többségének.

A házi papírgyártást, és így a papír könnyebb elérhetőségét a selyemhernyó-tenyésztés is elősegítette olymódon, hogy a hernyók által lerágott, csupasz gallyak rostjai tömeges nyersanyagul szolgáltak.

Amikor ugyanis az eperfát leveleitől megfosztották, azaz ezeket már felhasználták a selyemhernyó-tenyésztésnél, a megmaradt gallyakat levágták, és egy, - lehetőleg gyorsan folyó - patak vizébe helyezték el, kilúgozásra.

Rövidesen a kéreg leválik a gallyról, a háncs pedig könnyűszerrel leválasztható a favelőről. Az így nyert háncsot mészvízben vagy keményfahamuban főzik, és többszöri öblítés után keményfa deszkán, de legtöbb esetben inkább kőlapon, fakalapáccsal megdolgozzák.

Az erősen megdolgozott rostanyagot vízzel hígítják, - egyesek már pépben adják hozzá a legkülönfélébb enyvező-anyagot, - és rámával szegélyezett szitán, merítő-szitán lapokat képeznek belőle, és utóbbiakat szárítás céljából ráverik egy belülről fűtött, sima felületre. Ha a ragasztóanyagot nem a péphez keverik, utólag felszíni enyvezést hajthatnak végre oly módon, hogy egyszerűen vizes csirizzel kétoldalt bekenik a lapokat.

Az eddig elérhetetlenül drága, ritka anyag, a papír így bekerülhet a háztartásokba, és a papírhajtogatás, melynek titkát, a szertartásokban használt figurák elkészítési módját egyelőre csak a szerzetesek ismerik, hamarosan elérhetővé válik szélesebb körben is.

De hogy kerül a papír egyáltalán a templomba?

Japánban nagy jelentőséget tulajdonítanak a szavak hangzási, írásjegyi hasonlóságának, például az az élelmiszer, melynek neve a szerencse-szóra emlékeztet hangzásában, szerencsét hozó étekként ismert...

A japán  gami-szó Istent is jelenthet, bár az írásjegyek különbözőek, csak a hangalak hasonló. Ez oda vezetett, hogy a papírt is szent dolognak tekintették, - a papír régóta összekapcsolódott a Shinto vallással.

A Japánba látogatók felfedezhetik ezt a kapcsolatot, mert a zegzugosan, sokrét hajtogatott papírszalag, az o-shide általában a shinto kegyhelyek bejáratánál látható. Vagy a szent helyek megjelölésére használt szalmakötélen függesztik fel, vagy a szent takaki fa ágaihoz erősítik hozzá.

Sokszor a szentélybe vagy templomba belépő látogatók a hajukban viselik, vagy az otthonokat díszítik fel ezekkel az újév körüli ünnepek alkalmával.

   Van egy hasonló, szent papírszalag, ami valójában az o-shide dupla formája:  ez a go-hei, egy pálcára, botra függesztett-erősített, cikk-cakkosan hajtogatott papírszalag-pár. Go-hei-t csak a shinto szentélyek belsejében látni, kiemelt helyen, tekintélyt sugárzó helyzetben, - mert a go-hei jelzi a szentély istenének jelenlétét a shinto vallás szerint.

   Az o-shide és a go-hei formája, a zuhatagszerű fűzér emlékeztet a virágokkal borított cseresznyefa-gallyra, vagy a lecsüngő japán-akác virág-fűzérre, a wistériára, - és a papírból hajtogatott ezer daru fűzéreire is.

   A megfoghatatlan formájú o-shide és go-hei fűzéreken kívül vannak a shinto szentélyben természethűbb, papírból hajtogatott figurák is, papírbabák, melyek azért állnak ott, hogy fogadják a felajánlásokat. Ezeket a papírfigurákat katashiro-nak nevezik.

Jól ismert a  nagashi-hina is, 10-10 férfi ill. női figura, melyeket úszó babáknak neveznek. A tradíciókhoz híven, minden év március 3-án egy sorozat babát kiállítottak a házi oltáron, míg a másik sorozatot jelképes tisztulásra használták. Ezt a szertartást úgy hajtották végre, hogy ráleheltek a babákra, a testükhöz dörzsölték, hogy megszabadítsák önmagukat a tisztátalanságtól, aztán a babákat a folyóba dobták, hogy vigye el őket a víz, a bajjal, rosszal együtt.

Ez a szokás a történelem előtti időkben gyökerezik, amikor a babákat az emberi áldozat helyettesítésére használták.  Úgy mondják, hogy ez a tisztítási szertartás még ma is él Tottorí prefektúrában, de a legtöbb japán számára ez a hagyomány csak a Babaünnep, a Hina-matsuri ünnepében maradt fenn. Ilyenkor hagyományos kimonókba öltöztetett porcelánbabákat tesznek a házi oltárra, az egész hercegi udvartartást udvarhölgyekkel, katonákkal, zenészekkel, őrökkel együtt - ott, ahol kicsi lányok nevelkednek. Ez alkalommal a papírbabákat is meghajtogatják a hagyományos formák szerint.

   A shinto szentélyek papír-szalagja, a go-hei a 9-ik századtól kezdve ismert, csakúgy, mint a papírból hajtogatott férfi és női pillangó-forma , melyeket a shinto esküvő alkalmából egymással kicserélt hosszú nyakú rizsboros kancsókhoz erősítenek.  A pillangó-pár a hűséget jelképezi, és hajtogatás- módja változatlanul maradt fenn az évszázadok során, ugyanúgy, mint a négyszirmú, virágformájú borító, mellyel a kancsók száját kötik le.

Van egy meghatározhatatlan formájú hajtogatás, egy szabálytalan hatszög-formára hajtott négyzet, mely önmagában jókívánságot jelent, és mint ilyet, szinte kötelezően hozzácsomagolták az ajándékokhoz, az elmúlt századokban ugyanúgy, mint ma. Ez a régmúltból fennmaradt forma a noshi. A mitzuhikivel, papírzsineggel, vagy egy keskeny papírszalaggal átkötött tasak egy szelet szárított kagylóhúst, abalont rejtett. Rengeteg kísérlet volt arra. hogy elmagyarázzák ennek a régi szokásnak az eredetét, - a legvalószínűbb magyarázat az, hogy a noshi a régen szalmába csomagolt, tengeri halból vagy kagylóból álló ételáldozatot jelzi, melyet bizonyos alkalmakkor a shinto isteneknek felajánlottak.

Még mindig szokás Japánban noshit csomagolni az ajándékokhoz, főleg esküvőre, eljegyzésre, bár a szárított tengeri herkentyűt egy keskeny sárga celofánpapír-szelet helyettesíti. 1930-tól a noshit csomagolópapírra, mintaként nyomtatták, és így a kevésbé ünnepélyes alkalmakra is felhasználták, de ennek ellenére nem felejtődött el az eredeti noshi-hajtogatás, sőt rengeteg új formával jelentkeztek a mai tervezők.

Sokféle, gyakorlati hasznú hajtogatás is fennmaradt a századok alatt, például a különböző fűszer- és gyógynövénytartók, tasakok, dobozok. A legtöbb csomagolást folyamatosan ismerték és használták a múlt század óta. Az anyák a hagyomány szerint megtanították lányaikat a tradicionális hajtogatásokra, melyeket a lányoknak is szükséges volt tudni, amikor feleség és anya lett belőlük.  Szerencsére nem kellett minden tudást fejben tartani, - sok család saját origami-mintákat tartott otthon, melyeket szükség esetén széthajtogatva útmutatásnak tudtak használni. A modellek vagy össze voltak hajtogatva, és így szét kellett hajtogatni ahhoz, hogy a lépéseket megtanulják belőlük, vagy pedig szét voltak nyitva, de az eredeti hajtogatás-vonalak jól látszottak.

   A 18. századra lehetőség nyílt előre hajtogatott origami minták megvételére. A legkorábban ismert minta-gyűjtemény 1728-ból származik, és úgy hívták, hogy Go-hyaku-Oribako (az ötszáz hajtogatás doboza). Azt nem lehet tudni ma már, hogy funkcionális vagy ceremoniális minták voltak-e benne, mindenesetre már maga a léte is jelezte, hogy igény volt hasonló mintagyűjteményre.

Nem telt bele 50 év, és nyomtatásban is hozzáférhetővé lettek az információk az origamiról, és addigra a hajtogatott minták többségét már szórakozás, játék céljára tervezték. Az első ilyen szabálykönyv 1797-ből származik, a címe: Orikata Tehon Chushingura volt. Az ismert dráma karaktereinek fametszeteit tartalmazta, és kezdetleges formában bemutatta a figurák hajtogatásának módját is. Érdekessége, hogy utalt egy jövőben megjelenő könyvre, mely virágokat, madarakat, állatokat, halakat tartalmaz majd. Ez a címnélküli könyv, ha kiadták egyáltalán , még felfedezésre vár.

Ugyanaz a kiadó-ház, a kyotói Yoshino-ya adta ki még ugyanabban az évben a Senbazuru Orikatát, az egyik, máig legnépszerűbb könyvet. Ez a könyv az ezer daru hajtogatásáról szól, és jól követhető rajzokkal ábrázolja azt a hajtogatási bravúrt, hogy hogyan lehet egyetlen, bár itt-ott bemetszett papírlapból számtalan, egymáshoz különböző módon kapcsolódó, különböző méretű darut hajtogatni.

Majd 50 évet kellett várni a következő jelentősebb origami-könyv megjelenésére. A könyv címe: Kan-no Mado, ablak a tél közepére, - egy 50 kötetes feljegyzés-kollekciója, melyeket Kazayuki Adachi másolt korábbi forrásokból, és véglegesen 1845-ben szerkesztette össze. A kötetek egyike összesen 49 példát mutat be a ceremoniális és szórakozást szolgáló origamira. A modellek nagyrésze egy korábbi könyvből származik, melynek Kayaragusa a címe.

A ceremoniális origami legteljesebb leírása Sadatake Ise: Tsutsumi Musubi ni Ki című, 1861-ben kiadott művében található. Az angol nyelvű kiadás bevezetőjéül Isao Honda: Noshi - A klasszikus origami Japánban c. műve szolgált, melyet 1964-ben adtak ki, Tokióban. (Ugyanakkor, amikor nálunk a Kis Technikus zsebkönyv-sorozatban megjelent Karlócainé Kelemen Mariann Papírmunkák,papírhajtogatások c. könyvecskéjének második kötete...)

   Az 1890-es években a japán kormány egy, a nyugati oktatási rendszerhez igazodó alapfokú oktatási rendszert vezetett be.  Adaptálták a nagy német nevelő, Friedrich Fröbel nevelési gyakorlatát, és az egész országban óvodákat alapítottak. Fröbel módszerei alkalmazták a papírhajtogatást, tudván, hogy a papírhajtogatás kitűnő módszer az agy és a manuális cselekvés koordinációjának fejlesztéséhez.  A nyugatosodásnak ez az érdekes eredménye oda vezetett, hogy tovább erősödött a japán papírhajtogatás tradíciója. Az iskola-előkészítő óvodák széles körben elterjedtek Japánban, és a tradicionális origami oktatása folytatódott.

Az ipar és a kormány támogatását élvezi mai napig is ez a mozgalom.

Az origami iskolai felhasználását egy ideig gátolta az a hiedelem, hogy a tradicionális origami nem rugalmas, hanem csak az ősi ismert formák ismételgetéséből áll. Erre válaszolt egész életművével Akira Yoshizawa, aki megteremtette a kreatív origamit. Példát adott arra, hogyan válhat az origami olyan eszközzé, mint az agyag a szobrász kezében, vagy a vászon, a festék, az ecset a festő kezében. 

   Akira Yoshizawa csaknem 50 000 modellt készített, tervezett. Egy-egy figurát több változatban készített el, nagyon egyszerűen, és szoborszerű tökéletességgel is. Vannak művei, mint például egy kabóca, melynek tökéletesítésén 30 évig dolgozott. Ő valóban szentként tisztelte a papírt, és megbecsülte, óvta a kész hajtogatást, megőrizte az utókornak. Ami kikerült a keze alól, nem eldobandó olcsó papír, hanem műtárgy, aminek lelke van, kami...